EMLÉKEZÉS 1956. OKTÓBER 23.-RA

Természetesen idén is megemlékeztünk az 1956. október 23-án történtekről, a hagyományoknak megfelelően a Kossuth-téri emlékműnél, ahol Orosz Károly polgármester úr ünnepi beszéde után a helyi intézmények, civil szervezetek és pártok elhelyezték koszorúikat.

 

Orosz Károly beszéde

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves emlékezők!

Ma, október 23-án nem a forradalom leverésére kell emlékeznünk, hanem a szabadság ünnepét kell megülnünk. Azokra emlékezünk ma, akik néhány nap leforgása alatt hétköznapi emberekből, melósokból és földművelőkből, gyári munkáslányokból és egyetemistákból hirtelen forradalmárok, mártírok, hősök lettek. Akik felismerték saját történelmi szerepüket, akik annak tudatában fogtak fegyvert, hogy nem a maguk, hanem a nemzet szabadságáért fognak meghalni.

Nem könnyű örömmel és büszkén gondolni ezekre a napokra – amelyek pedig, kortársak elbeszéléseiből tudjuk, eleinte nagyon is boldogak, olykor mámorosak voltak. Mégsem könnyű örömmel gondolni erre a forradalomra, mert annyira rövid volt, és olyan hirtelen gyászos, sötét véget ért. A Rákóczi-szabadságharc éveken át tartott, az 1848–49-es szabadságharc is másfél év dicsőség után ért csak véget, és mindkettő hozott félsikereket, tartós eredményeket. 56 azonban mintha csak egyetlen szörnyű segélykiáltás lenne. Egy jajszó, egy sikoltás, amely aztán el is hal a magyarokat körülvevő nagy-nagy csendben, hogy aztán sokáig csak a szovjet tankok lánctalpainak csikorgása hallatszódjék, mert hangosan sírni, siratni az elveszetteket akkor már nem lehetett. És aztán újra a nagy csönd, már nem csak kívül, hanem belül is – ez következett 56 után. Síri, néma, szorongató és félelemkeltő csönd.

A forradalomnak a ma élők közül csak kevesen lehettek részesei. A csöndből azonban sokunknak kijutott az eseményeket követő három évtizedben. A magyarok megértették, hogy senkire nem számíthatnak, erőfeszítéseik
hiábavalók. 56 októberében szentül hittek abban az emberek, hogy a nagybetűs Nyugat majd segítségükre siet, hogy a Szovjetunió ellenségei az ő barátaik lehetnek, hogy a barátság azt jelenti: kiállnak mellettük. Nem így történt. A szovjet csapatok a nyugati államok hallgatólagos jóváhagyása mellett leverték a magyarok forradalmát, így végérvényesen a Szovjetunió érdekszférájában maradtunk.

További harcnak, fegyveres ellenállásnak nem volt értelme. A legfontosabb feladat a túlélés lett – sok-sok család fogadta meg, hogy elülteti a gyerekeiben a szabadság szeretetét, hogy megtanítja őket a magyar történelem dicsőséges pillanataira, és mindent megtesz azért, hogy a „legvidámabb barakkban” született gyerekek se érezzék természetesnek és magától értetődőnek a szovjethatalmat, a kényszerű szocializmust Magyarországon. Hogy a családok erőfeszítése nem volt hiábavaló, az 1989–90-ben, függetlenségünk visszaszerzésekor derült ki. Ezért szoktuk azt mondani, hogy a rendszerváltoztatás az ötvenhatosok érdeme, öröksége volt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Ötvenhárom év telt el, és immár 20 éve közösen, nyilvánosan, emelt fővel ünneplünk ezen a napon, a forradalom évfordulóján. És valóban, talán minden forradalommal így van ez: évtizedek is eltelnek, míg a földbe vetett mag szárba szökken, és termést hoz. Október 23-a nemzeti ünnep, nemcsak a forradalom, hanem a Magyar Köztársaság kikiáltásának a napja is. Történelemmé vált, iskolai tananyaggá, régmúlt idővé 1956, de ma is itt vannak köztünk 56 túlélői, ők emlékeztetnek minket arra, hogy nem letűnt időkről beszélünk, hanem mindez máig élő, eleven valóság.

Az emberek nem tűrték tovább, hogy gyűlölt jelképek csúfítsák lobogójukat, így sokan kivágták, kiégették azokat. A szabadság nem fért össze a kommunista hatalom jelképeivel. Ahogy a zászlóból, úgy a szívekből is kiégették pár napra a zsarnokságot és az elnyomást.

56 mártírjainak is köszönhetjük, hogy a 89-es változás békés és határozott volt. Hisszük, hogy a rendszerváltozás óta eltelt húsz év verejtékes munkája is eredménnyel járt. Az általunk elviselt nehézségek és a sokszor akaratunkon kívül vállalt áldozatok gyermekeink vagy unokáink életét teszik majd könnyebbé. Ezért mondhatjuk, hogy az 56-os hősök áldozathozatala hídként köti össze a múlt és a jövő nemzedékeit. Mindannyiunk számára nyilvánvalóvá vált: építhetünk az előző generációk értékeire. Ugyanígy – és ebben nagy a felelősségünk! – az általunk megvívott harcok eredményeiből gyerekeink, unokáink nemzedéke is részesülni fog.

Végezetül Márai Sándort idézném:

„Ha jó ügyet védesz, mitől is félhetsz? Mi is történhetik veled? Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben. Letiporhatnak, de meg nem győzhetnek. Vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak, elvehetik életed, de nem vehetik el igazságod. Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz.”

Kattintson a képre a galéria megtekintéséhez!

2009.10.23., Bacskai János.